Amikor megláttam, hogy a Trivium és a Papa Roach közös koncertet ad Budapesten, nem tudtam elfojtani a bennem tomboló tinirockert. A két zenekar inkább generációs, mintsem zenei síkon osztozik közös pontokon. Míg előbbi a dallamos metalcore megszilárdításában, utóbbi a nu metal népszerűvé válásában játszott nagy szerepet. Néhány év eltéréssel ugyan, de a pályájuk mutat némi átfedést. Szerencsére nem is volt alá-fölérendeltségi viszony a bandák között 2026. június 9-én, noha a Trivium játszhatott volna kicsivel többet is. Gyanús, hogy mindkét zajbrigád a fesztiválkörútjába illesztette be a budapesti állomást, állandó előzenekar nélkül, fesztiválokra szabott dallistával. A vakszerencse (vagy az ügyes szervezés) pedig éppen úgy hozta, hogy a Budapest Park deszkáit együtt tudták masszívabbra döngölni. Erre utal a magyar plakátok One Night Only felirata is.
Haladjunk a színpadra lépés kronológiai sorrendjében, és nézzük meg, miért is lehet a Trivium napjaink egyik legfontosabb metálzenekara. A metalcore hullám csúcsán, 2005-ben berobbant zenekar akkoriban még éppen abban a státuszban volt, hogy a tradicionálisabb metált hallgató füleknek túl fiatalos és modern, míg a nu metal vagy hardcore hallgatóknak túl metál volt. Ugyanakkor az Ascendancy lemezükre már sokan felkapták a fejüket, és
sokan az amerikai heavy metal új hullámának éllovasai közé sorolták őket.
Zenéjükre éppen annyira volt hatással az In Flames vagy a Metallica, mint az Iron Maiden és a Pantera. Sosem tagadták zenei hatásaikat és széleskörű érdeklődésüket, rajongásukat a különböző keményzenei alműfajok iránt, amely kísérletező kedvükben a mai napig is meglátszik. Éppen ezért talán nem is igazán rendelkeznek olyan hangzásvilággal, amelyre első fülelésre rámondható, hogy „ez bizony triviumos”. Ez könnyen tűnhet amolyan céltalan bolyongásnak, úttalan útkeresésnek. De valójában csak arról van szó, hogy a floridai srácok folyamatosan tágítják saját zenei horizontjukat, mindig újabb és újabb elemekkel bővítve, majd átrendezve azt.
Első két lemezük lehet így a leginkább metalcore-os hangzású, ám a harmadik, The Crusade már inkább volt egy óda a zenei hőseikhez, a thrash metalhoz és az arénarockhoz. Ezután a The Shogun már bátrabban nyúlt a szokatlanabb dalszerkezetekhez, a progos megoldásokhoz és a keleties hangzásvilághoz. Aki pedig nem az Ascendancy idején, az valószínűleg az In Waves lemeznél figyelt fel rájuk.
A kemény, pattogós ritmusok és szaggatottabb gitártémák igazi slágerrefrénekkel keveredtek,
és kicsit háttérbe szorultak a tradícionális metál jegyei. Aztán a Vengeance Falls tovább is vitte ezt a vonalat, ahol a producer a Disturbed éléről ismerős David Draiman lett. Ez olyannyira érződik a lemezen, hogy sok dal inkább tűnik egy Disturbed- vagy Draiman-dalnak, mint Triviumnak.
Ezután éles váltás volt a Silence in the Snow, amely azzal lepte meg a hallgatókat, hogy egyáltalán nem tartalmazott üvöltést, csupán tiszta éneket. Ezt a döntést főleg a frontember, Matt Heafy hangszálproblémái indokolták, viszont így egy jó kísérletezési alapnak is bizonyult. A lemez hangzása, melankolikusabb hangulata azonban nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését sem.
A lemez azért tartalmaz igen erős dalokat, melyeket mai napig is játszanak élőben.
A The Sin and the Sentence tovább haladt a tiszta éneklős vonalon, de már visszakúsztak a kemény vokálok is, valamint újra előtérbe kerültek a progresszív metál hatásai. A covid idején pedig szinte minden előjel nélkül hozták ki a What the Dead Men Say-t, amely kicsit visszatért a kezdeti hatásaikhoz, a metalcore és dallamos death metal világához, de persze az eddig magukra szedett elemeket sem vetették el. Legutóbbi nagylemezük, az In the Court of the Dragon pedig a Shogun világához hasonló, mitikus, nagyívű monumentális vállalkozás, szintén inkább a progos oldalról.
A Trivium intrója pontban a kiírt kezdési időpontban csendült fel, és már ekkor nehéz volt közelebb férkőzni a színpad elejéhez. A floridai négyes egy igazán szikár, nagyjából egy órára belőtt, amolyan best of fesztiválprogrammal érkezett a Parkba. Az este gerincét a tavaly húsz évessé vált Ascendancy és a The Sin and the Sentence slágerei tették ki. A Pull Harder on the Strings of Your Martyr kezdő taktusaival a nemrég csatlakozott dobos, Alex Rüdinger is bizonyíthatta helyét a csapatban. Ha van „gyenge pontja” a Triviumnak, az mindenképp a dobos pozíció, ahol már többször történt változás. Pedig úgy tűnt, hogy előző dobosuk Alex Bent jól passzol a húros szekcióhoz, valamint precizitásban, intenzitásban és változatosságban sem volt hiány nála. De Rüdinger sem nyeretlen elsőbálozó, a Whitechapel soraiban már bizonyította rátermettségét. Szóval a zenei részben semmi kifogás nem lehet továbbra sem.
Matt igazi metál frontemberként rohangált fel s alá,
már amikor nem kötötte a mikrofonhoz az éneklés. A legutóbbi budapesti Trivium-koncerten sajnos nem tudtam részt venni, így nagyjából tíz éve láttam őket utoljára az akkor még a Rákóczi híd lábánál tanyázó Barba Negra Trackben. Az akkorihoz képest mintha húros társai is jobban kivették volna a részüket a vokálokból. Míg a némileg alulértékelt gitáros, Corey Beaulieu a hörgéseknél, addig a szabadnapos floridai sheriff-helyettesnek öltözött (pornóbajusz, aviátor napszemüveg, fekete atléta) basszgitáros, Paolo Gregoletto a tiszta dallamoknál segítette ki Heafyt. Az nagyon hamar lejött a színpadi jelenlétből, hogy a fiúk nemcsak zeneileg, hanem emberileg is remek összhangban vannak, még ha Gregoletto és Beaulieu kicsit fáradtabbnak is tűnt a koraesti melegben.
Heafy az időjárással nem törődve egy dzsekiben kezdte a szettet, hogy aztán később közszemlére tegye a szerteszét tetovált felsőtestét, és az ikonikussá vált nyelvöltögetésről sem szokott még le. A gitáros-énekes frontember nemcsak kifogyhatatlan energiával, de méregerős minőségben hozta mind a dallamokat, mind a durvább részeket. Az acsargósabbra vett énekstílusa pedig minden eddiginél izmosabban hangzik. A kiegyensúlyozott dallista pár dallal rövidebbnek bizonyult, mint a turnéjuk korábbi állomásain, és igazi ritkaságok, kuriózumok nem fértek bele a feszes műsorba. Nagy közönségéneklés kísérte az Until the World Goes Cold refrénjént is, de a Heart from Your Hate bizonyult a legmasszívabb slágernek, ami a közös éneklést illeti. A mozgásért leginkább a pörgős Like Light to the Flies, és a tőlük is szokatlanul súlyos kiállást tartalmazó Down from the Sky volt felelős.
Heafy persze nem tudta kihagyni, hogy ne szólaljon meg magyarul, és elég szép kiejtéssel is tette ezt.
A látványelemeket nem tolták túl, akadt azért némi pirotechnika, gőz és konfetti, meg hirtelen kiröppenő fekete szalagok, melyek sokakat váratlanul értek. A Trivium fellépésében a legnagyobb problémát az időtartam jelentette. Emiatt olyannak tűnt a koncertjük, mint egy gyorsan közbeékelt megjelenés, ami után rohannak is tovább egy másik helyszínre, ahogy az a fesztiválszezonban lenni szokott. Ha néhány dallal többet kapunk, ha néhány mellőzött albumról is kerülnek elő szerzemények vagy legalább csak egy kis csemege, már nem lenne akkora a hiányérzet. Mindezt leszámítva viszont egy remek koncertet toltak, láthatóan Heafy és a társai is élvezték az egészet. Becsülettel, nagy energiákat felszabadítva nyomták végig a rendelkezésükre álló időt.
Mire a Trivium elkezdett ismertté válni, a Papa Roach már jócskán a modern rock/metál zenék egyik zászlóshajója volt. A 2000-ben kiadott Infest a nu metal hullám egyik legsikeresebb lemeze lett, és olyan generációs rockhimnuszokat adott a világnak, mint a Last Resort és a Between Angels and Insects. A két évre rá következő lovehatetragedy és az azt követő, 2004-es Getting Away With Murder folytatta az Infesttel megkezdett sort, ám egyre inkább előtérbe kerültek a hiperdallamos refrének és a rádió/aréna rock hatásai. A Papa Roach úgy akarta elkerülni a gyorsan jött siker utáni elszürkülést, hogy
folyamatosan tanultak azoktól a bandáktól, akiket korábban még ők inspiráltak.
Ennek hatására a dalaikba egyre több elektronika került, és még rádióbarátabbra vették a figurát. Ám mi sem bizonyítja jobban, hogy bejött a számításuk, mint az, hogy immár több mint 30 éve a pályán vannak. Ha voltak is hullámvölgyeik, színterükön továbbra is a legsikeresebb bandák közé tartoznak.
A Papa Roach nagyobb változásai tehát nagyjából akkor indultak, amikor a Trivium elkezdett felfelé törekedni. Akik esetleg csalódtak a PR irányváltásaiban, azok könnyebben átpártolhattak akár a Trivium által képviselt vonalra. Érdekes adalék a két zenekar kapcsolatát illetően, hogy a Trivium frontemberének elmondása szerint Jacoby Shaddix, a Papa Roach énekese, azon kevés menő arcok egyike volt, akik teljes mellszélességgel kiálltak a Trivium mellett, miközben folyamatos inzultusok, beszólások kísérték a korai sikereiket.
Már csak emiatt is különleges volt ez az este, pedig eltérő zenei világokról van szó.
Bevallom töredelmesen, a PR engem valamikor 2009 környékén vesztett el, amikor a zenei érdeklődésem határozottan más irányokat vett, mint amit ők éppen képviseltek. A Budapest parkos koncertre is elsősorban a Trivium miatt voltam kíváncsi, miközben persze azt is vártam, hogy tinikorom meghatározó slágereit is hallhassam élőben a Papa Roachtól. Kellemes meglepetésként ért, hogy ennél szerencsére sokkal többet kaptam tőlük.
A Papa Roach valamivel sűrűbben látott vendég itthon, mint a Trivium, hiszen nagyjából 2-3 évente tiszteletüket teszik nálunk ilyen-olyan formában. Most ők is egy amolyan fesztivál headliner programmal és körítéssel érkeztek a Parkba, ahol volt minden, ami egy hasonló bulihoz kell. A látványért leginkább mutatós grafikákkal megpakolt ledfalak, fények és némi pirotechnika volt felelős, de azért ők sem vitték túlzásba a teátrális körítést. A színpadképük viszont némileg merevebbnek tűnt az izgő-mozgó Trivium után, és leginkább csak Jacoby Shaddix mozogta be a deszkákat.
Legújabb daluk, a tavaly kiadott Even If It Kills Me nyitotta a dallistát, és van benne annyi energia, amennyi tökéletes nyitódallá teszi.
Valamint ha később sütik el, nem biztos, hogy ekkorát üt. Ezután máris felcsillanhatott a régisulisabb Papa Roach hallgatók szeme, ugyanis rögtön az Infest két döngölős dalával, a Blood Brotherszel és a Dead Cell–lel folytatták a műsort. Utóbbi némileg meglepetés is volt, hiszen az elmúlt években gyakran kimaradt a koncertekből, és a jelenlegi zenei irányt sem mutatja olyan jól, pedig egy vérbeli koncertslágerről van szó.
Rövidesen pedig a Getting Away is előkerült, de nagyobb meglepetés volt az első sikerlemezük címadója, a rappelgetős Infest szerepeltetése. A „retró” érzés ezután kicsit alábbhagyott, ám a rapnél maradva még egy érdekes 2Pac-feldolgozás (California Love) is bekerült a programba. Majd jött a blokk, ami már az utóbbi éveiket jobban meghatározó popmetál slágerekről szólt. A nu metal sajnos sosem volt mentes a szerhasználattól, a gyerekkori traumáktól és a mentális problémáktól. Shaddix és társai szintén osztoznak ezeken a tapasztalatokon, és dalaik mellett
mára már lényegében aktivisták módjára emelnek szót a mentális egészség fontossága mellett.
Rövid szünetet engedve a zenészeknek, némileg hatásvadász módon érkezett is Shaddixtől egy videóüzenet a kivetítőkre a témával kapcsolatban, amit aztán a színpadra érkezve szóban is megismételt. A két üzenet így bármennyire is fontos, és jó, hogy ezek elhangzanak, de a koncert közepén/végén egy kicsit leültették a hangulatot. Talán elegendő lett volna, ha hagyják, hogy a Leave a Light On önmagában erősítsen rá az üzenetre, mert kellően szép és effektív dal a megfelelő hatás elérése érdekében. Ez tényleg egy megható pillanatot jelentett a koncert folyamában, amihez azonban kicsit soknak bizonyult a körítés.
Majd a témánál maradva érkezett a zenekar egyik gigaslágere, a Scars, ami élőben úgy tudott érzelemdús maradni, hogy a rockos lendületet is visszadta a bulinak. A koncert egy másik érdekes pillanata a Braindead volt, amely az Even If It Kills Mehez hasonlóan a banda következő lemezének egyik előzetes dala. Jól érződik benne az igény a nu metalos gyökerekhez való visszatérésre. Ha már úgyis egyre több banda áll bele a korai hatásaik és a nu metalos elemek visszahozatalába, miért pont a Papa Roach ne tenne így? Ha a cinikus, piaci igények diktálta behatásokat félretesszük,
be kell látni, hogy szerencsére jól is áll nekik ez a régi/új irány.
Az pedig pláne cuki volt, ahogy Shaddix legkisebb fia, Brixton feljött kiabálni az apja mellé a dalban. (Korábban Jagger, a középső fiú is így tett egy dalnál.) Ekkor tehát mintha egy összcsaládi élménnyé, egy felhőtlen nyári kiruccanássá vált volna az egész koncert. A közönség soraiban inkább a 30-40-es korosztály volt felülreprezentálva, nem meglepő módon. A koncert zárása pedig egy igazi időgépnek bizonyult, és Shaddix is így hivatkozik a visszataps utáni blokkra. Mert ilyenkor nem csupán a saját, fentebb említett überklasszikusaikat veszik elő az Infestről (Between Angels, Last Resort), hanem pálya- és kortársaikat is megidézik pár taktusig. A nu metal időgépben előkapott riffek (Deftones, Limp Bizkit, System of a Down, Korn) remekül felcsigázzák a hangulatot a Last Resort előtt, amely minden valamirevaló rockdiszkó és nosztalgiaparty kötelező eleme. Amibe még egy kis Queen-megidézés is belefért.
A Papa Roach tehát igyekezett egy meglepően jól kiegyensúlyozott dallistát színpadra állítani. Sok mindennel kedveskedtek az old school hallgatóiknak, de azoknak is, akik inkább a későbbi lemezeiket kedvelik. Jó arányban jöttek a balladák, a középutas slágerek és a döngölősebb darabok, valamint a közönséghergelő kis dalcameok is. A koncert középtájéka azonban nem mindig tudta maradéktalanul fenntartani a figyelmem. A kisebb manírok és a merevebb színpadkép is inkább volt zavaró. De összességében és utólag visszanézve nagyon bántam volna, ha most, ebben a formájában kihagyom ezt a koncertet. És nem csak a Trivium miatt.
Papa Roach, Trivium, Budapest Park, Budapest, 2026. június 9.
Fotók: Fractions of my POV
